Reggel pontosan érkezett a srác, és ahogy megbeszéltük először elvitt a piacra. Szép kis piac volt, bár a várttal ellentétben nem láttunk semmilyen extrém jószágot. Itt is vannak hegyi törzsek, de úgy tűnik nem annyira élnek hagyományos életet, mint a laoszi sorstársaik. Lehet, hogy azért, mert kevés már az erdő.
A kedves kis döglött erdei állatok helyett találtunk kitűnő kávét, amit már Laosz óta nagyon hiányoltunk. Reggelire lángosszerűséget ettünk sült banánnal, miközben a boltok választékát szemléltük. Evés közben persze szigorúan távol tartottuk magunkat az élelmiszer-részlegtől, mert az ottani szagok sehogy sem illenek össze az evéssel, még akkor sem, ha ott lehet venni az alapanyagot.
Mire végignéztük a piacot, pont ideje is volt elindulni az elefántokhoz. Negyed óra alatt kint is voltunk a faluban, ahonnan a túra indult. Már vártak az elefántok. Rajtunk kívül volt még három francia, és egy angol turista. A franciák közül az egyik gyalog követte az elefánton ülő két társát, ami eleinte még jó ötletnek tűnt.
Bekászálódtunk a szűk kosár kemény padjára, és még az ebédet is megkaptuk zacskókban a lábunk alá. Meg kell mondanom, hogy nem volt kényelmes. Valami olyasmihez tudnám hasonlítani, mintha férfi biciklin vázon vinnének egy downhill versenyen. Na jó, lehet, hogy nem vázon, hanem csomagtartón. E és L, mint két rosszgyerek, úgy nyomorogtak az elefántjuk hátán. Lehet, hogy kanállal –mint a maradék spenót közös lábosból való megevésnél - meg kellett volna húzni, hogy kinek meddig tart a térfele.
Lassan imbolyogtunk az elefántjaink hátán. Hajcsárjaink gyerekek voltak. Ugyan azt állították, hogy az egyik tizennégy, a másik tizenkét éves, nehéz volt elhinni, mert a kisebbikre mondták a nagyobb kort. Inkább az lehet, hogy nem merték bevallani, hogy egy tízévesre bíztak minket. Egyébként ügyesen csinálta a kissrác, bár legfőbb teendője a noszogatás volt, ugyanis az elefánt komótosan szeret haladni, lehetőleg minél gyakrabban megáll egy kis nassolásra.
Mikor elértük a patakot, akkor azt hiszem, a gyalogos francia arra gondolt, hogy lehet, hogy kellett volna neki is egy elefánt. Mikor másodszorra is kereszteztük a patakot, kezdte érezni, hogy hülye ötlet volt ez az egész. Ráadásul annyira le is maradt, hogy elvesztette a nyomunkat, ami érdekes, mert én láttam még a patak túlpartjáról, de ő nem látott minket az elefánttal. Hiába, az elefánt eléggé láthatatlan, ha az akar lenni. Kicsit később visszamentek érte, és végül úgy érkeztek meg, hogy a hajcsár gyalogolt és az elefánton ült a három francia.
Innentől a szervezés kicsit bénácska volt. Rengeteg szabadidőnk volt a folyóparton, de hogy mennyi, az csak a végén derült ki, mivel a hajcsárok nem beszéltek angolul, nekünk meg fogalmunk sem volt a menetrendről. Közülünk csak G volt olyan bátor, hogy megfürödjön a vízesésnél. Azt nyilatkozta, hogy remek volt.
Szépen megettük a magunkkal hozott ebédet, aztán tengtünk-lengtünk a folyóparton. Már meglehetősen untuk magunkat, mikor végre lehozták az elefántokat a hazaindulás előtti fürdetésre. A zúgó alatti mélyebb vízben le tudtak merülni, miközben a hajcsárjuk a hátukon mászkálva sikálta őket. Ezt láthatóan örömmel tűrték. Általában csak ahhoz kellett a fejükre koppintani, hogy a fejüket is víz alá dugják. Ilyenkor aztán csak az oldaluk állt ki a vízből, meg néha nagy bugyborékolás után előbukkant az ormányuk is, hogy levegőt vegyenek. A mély lélegzet után aztán akkurátusan becsukták az orrukat, és visszahúzták azt is a víz alá.
A mi hajcsárunk különösen élvezte a fürdetést meg a fröcskölést. A végén a zúgón keresztül felmászatta az elefántot. Láthatólag az elefántnak nem okozott gondot, hogy felmásszon és kimásszon a partra. Vajon előfordult-e már, hogy egy elefánt a saját ormányára lépett?
A kissrác maga nyergelte fel az elefántot. Először a vastag pálmarost szőnyegeket rendezte el a hátán, aztán jött a nyereg. Ezt L adta fel neki, aki aztán a hátsó kantárt az elefánt farka alá is beakasztotta. Miután a nyereg a helyére került, az első kantárt is megkötötte az elefánt nyaka körül, majd jöhetett a széles heveder a hasa alá. Ezzel kész is volt. A felszállás megkönnyítésére egy emelvény szolgált. Ez persze nem jelenti azt, hogy olyan egyszerű volt, mint egy autóba behuppanni. Az elefánt csak fejjel volt hajlandó odaállni, ami azt jelenti, hogy először a fejére, aztán a vállára kellett lépni, majd úgy be a kosárba.
Visszafelé más úton mentünk. Mivel a falu fent volt, mi meg lent, felfelé kellett másznia szerencsétlen jószágnak. Ez nemcsak neki volt fárasztó, hanem nekünk is, folyamatosan verődtünk a fa kerethez, miközben az elefánt néha megállt egy fánál vakarózni. Nagyon lassan haladtunk, de csak felértünk, ahol a srác megkérdezte, hogy előre akarok-e ülni. Hát persze, hogy akartam! A helycsere nem volt teljesen egyszerű, mivel az elefánt nem állt meg, a nyereg billegett, és az egész jó magasan volt, meg aztán az elefánt bőre is elmozog az ember lába alatt. Ennek ellenére egészen simán átültem a nyakába, ahol élvezhettem az illúziót, hogy én irányítom. Valójában persze tojt rá, hogy én mit mondok, a srácra hallgatott leginkább, bár ha elkezdtem ugrálni a nyakában, ahogy a hajcsároktól láttam, egy kicsit mintha tényleg nagyobb sebességre kapcsolt volna.
A legtöbb ember számára meglepő, hogy az elefánt szőrös, de az engem is meglepett, hogy milyen vastag szőrszálai vannak. A mienknek a feje teteje különösen sörtés volt, ha rátámaszkodtam, olyan volt, mintha egy kefe lenne a tenyerem alatt.
Rövidesen a faluba értünk, ahol le kellett szállni. Elbúcsúztunk az elefántoktól, meg a kissrácoktól, és gyalog elindultunk a város felé, mondván, hogy úgyis szembe jön majd az emberünk. Az elefánton való szorongás után kimondottan jólesett egy kis séta.
Az út szélén belebotlottunk egy boltba, vagy kifőzdébe, vagy a fene tudja mibe, ahol egy sört akartunk inni, de nem volt. Helyette meghívtak egy kupica borzalmas rizspálinkára.
Továbbsétálva a velünk jövő angolért megérkezett a motorosa, így négyen maradtunk. Pont mire eleget sétáltunk, megérkezett a srác, és kocsival visszavitt Sen Monoromba.
Megint a piacra mentünk, mert a piac jó. Ott első utunk a kávéshoz vezetett, ahol egy újabb adag remek jeges kávét ittunk. Séta közben egy lakodalomba is belefutottunk, éppen folyt az ifjú pár fotózása egy rendkívül esztétikus háttér előtt. Szerencsére a rokonok sem bánták, ha készül róluk fotó, így gazdagabbak lettünk egy jókedvű, meglehetősen fogatlan örömapa fotójával.
Utolsó kommentek