Vekkerre keltünk, egészen agyament időben, háromnegyed hatkor. Csakis azért, hogy megtekintsük, ahogy kirajzanak a szerzetesek alamizsnát gyűjteni. Hajnali hatkor a kolostorokban elkezdik verni a fakolompot, a szerzetesek mezítláb felsorakoznak az alamizsnagyűjtő edényükkel, és elindulnak az utcákon, hogy átvegyék a hívők felajánlásait. Mi banánlevélbe csomagolt valamivel járultunk hozzá az élelmezéshez, amit úgymond élelmes nénik árultak a turistáknak adományozási célból. Alapvetően két dolog jutott eszembe az egésszel kapcsolatban. Az egyik, hogy rendben, hogy alamizsnát gyűjtenek, de miért várják el, hogy ezért mindenki felkeljen hatkor? A másik - kicsit kevésbé rosszindulatú -, de ha itt laknék, néha azt hiszem, levinnék adománynak egy kilo paradicsomot, némi csokit, egy levél multivitamint, vagy akármit, csak ne rizst. Ezek a szerencsétlenek napi tíz mázsa ragacsos rizst gyűjtenek be, ami köretnek még csak-csak elmegy, de igazán bedobhatna valaki egy szelet rántotthúst mellé.
Az alamizsna begyűjtése már egész látványossággá nőtte ki magát, a legtöbb adományozó is turista, főleg azok, akik buddhista országból érkeztek. A szerzetesek vakítóan narancssárga lepelben vonulnak, mindegyiknél egy gyűjtőtál, az adományozók meg az út szélén térdelnek és dobálják a marék rizst mindenkinek. A különböző templomokból érkező szerzeteseknek nem teljesen egyforma a ruhájuk, némelyik kicsit barnás árnyalatú, némelyikhez tartozik sárga öv is, de mindenki kopaszra van borotválva, és ilyenkor mezítláb jön. A sor elején az idősebbek, a sor végén a gyerekek. Igazán idős szerzetes alig van, a többség egészen fiatal. Nem is elvárás, hogy egy szerzetes örök életére az legyen, inkább az a lényeg, hogy élete során mindenki bevonuljon egy időre valamelyik kolostorba. Régen ez legalább három hónap volt, ma már nem mindenki tud kivenni három hónap szabit ilyen célra, úgyhogy sokan csak egy-két hetet töltenek szerzetesként.
Az adományozás lezárultával a szerzetesek visszavonultak kolostoraikba, mi meg folytattuk az alvást, amit félbehagytunk.
A mai reggelinket csak azért nem hívtuk ebédnek, mert kávézni reggel szoktunk. Kis séta keretében meglátogattunk még egy templomot, meg próbáltunk szerzeteseket fényképezni napernyővel. Mivel kopaszra vannak borotválva, kénytelenek napernyővel közlekedni, ha nem akarnak agyvérzést kapni a napon. Nagyon jópofán néznek ki a narancssárga lepelbe fekete esernyővel, ami ilyenkor, a száraz évszakban napernyőként funkcionál. Természetesen pont rossz irányból sütött a nap a képek készítéséhez.
Mivel a királyi palotában éppen ebédszünetet tartottak, hajójegy után néztünk. Ott is ebédszünetet tartottak. Miért nem lehet ezt beosztani? Szépen kivártuk, hogy a palota kinyisson, annál legalább ki volt írva az időpont.
Nyitás után nem sokkal értünk oda, így nem volt tömeg, ami eddig soha nem volt probléma Laoszban, de kifelé menet láttuk, hogy itt lehetett volna.
A hivatalos álláspont szerint a királyi család kiköltözött egy közeli házba a palotát pedig felajánlották az államnak. A nem hivatalos verzió szerint utolsó éveiket egy annyira azért nem közeli barlangban töltötték, ahol szépen lassan, egyesével éhenhaltak, kb. akkor, mikor én óvodába kezdtem járni. Nyilvánvalóan egyikünk sem önszántából.
A palota egyébként egész emberléptékű, szerintem van néhány nagyobb villa a Rózsadombon, bár egyiknek sincs pálmafás bevezető útja és biztos, hogy egyiknek sem áll a kertjében egy aranyozott wat.
A kiállított tárgyak nagy része természetesen Buddha szobor, de van egy csomó ajándék is, amit a királyi család kapott különböző kormányoktól. Külön kiállításként meg lehet nézni a királyi autókat is. Amerika láthatóan úgy próbálta biztosítani a király barátságát, hogy néha küldött egyet az aktuálisan legnagyobb amerikai autóból. Azért megnéztem volna Luang Prabang forgalmát mondjuk az ötvenes években, meg azt is, hogy hogyan hozták ide. Ezután újra a hajójeggyel próbálkoztunk. Az első helyen a fickó rögtön elővett egy színes prospektust, ami nem volt jó jel. Az árra először annak az árnak a háromszorosát mondta, mint amit egy másik helyen láttunk kiírva, úgyhogy gyorsan továbbálltunk. Az ár persze azonnal másfélszeresre zuhant. A másik helyen, - ami mint kiderült a menetrendszerinti járatoké -, azt mondták, ne strapáljuk magunkat, jöjjünk jegyér akkor, amikor utazni akarunk.
Séta közben leragadtunk az általános iskolánál, ahol a gyerekek az udvaron játszottak, néhány turista meg a kerítésen könyökölt és fotózta őket. Tényleg nagyon aranyosak voltak, de Európában nem mernék fotózni, mert öt percen belül megbilincselnének. Kezd teljesen kifordulni magából a világ. Azt hiszem, hogy a gyermekek védelme nevében megtiltani azt, hogy mondjuk a tanár megsimogassa fejüket, teljesen abszurd.
Végül este a kedvenc sikátorunkba mentünk vacsorázni. Úgy tűnik, hogy a külföldiek nagy része itt köt ki, miután megnézi a belvárosi éttermek árait, vagy miután rájön, hogy azzal, amit ott adnak, egy gyerek sem lakik jól.
Utolsó kommentek