Még előző este beszéltünk a szálloda tulajdonosával, hogy Sostba akarunk menni. Mondta is, hogy egy kocsi megy hét körül. Később a sofőr is előkerült, aki megerősítette, hogy fél nyolckor megy. Még azt is tisztáztuk, hogy new time szerint.
Még előző este beszéltünk a szálloda tulajdonosával, hogy Sostba akarunk menni. Mondta is, hogy egy kocsi megy hét körül. Később a sofőr is előkerült, aki megerősítette, hogy fél nyolckor megy. Még azt is tisztáztuk, hogy new time szerint.
Reggel még a szállásunkon megreggeliztünk, aztán gyalog elindultunk a városka alatt futó KKH-hoz, hogy leintsünk valami járművet, ami Passuba megy. Mondjuk egy buszt.
Hetek óta kanyargunk a világ legnagyobb hegyei között, és még egyre sem másztunk fel. Mondjuk a tetejére nem is fogunk egyiknek sem, ahhoz túlzottan alföldiek vagyunk, de mára beterveztük az Ultar-völgy megmászását. Egy völgy megmászása elég hülyén hangzik, de tulajdonképpen ezt csináltuk. És ha hozzáteszem, hogy a szállásunk 2300 méteren van, az Ultar rét - ahova készültünk –, pedig 3100-on, akkor mindjárt más a perspektíva. Ekkora szintkülönbséget Magyarország határain belül már határozottan keresni kell.
Karimabad, pontosabban Baltit volt a Hunza Királyság fővárosa. Ennek a királyságnak az uralkodói székhelyéhez készültünk. Egyetlen gond volt csak: eltűnt G szandálja. Úgy tűnik, hogy az a fél óra, amit tok nélkül töltött a busz tetején, elég volt ahhoz, hogy valaki kinyissa a legközelebb eső zsebet és kivegye azt, ami benne van, legyen az bármi. A szandál nem volt fiatal, viszont igen koszos volt, de bírta volna még egy darabig. Kicsit jobban jártunk volna, ha a másik oldalzsebbe nyúl be az illető, mert ott a zuhanyzáshoz használt kínai papucs volt.
Úgy döntöttünk, hogy nem kapkodunk, kialusszuk magunkat, elintézzük az ügyeinket a neten, aztán délután elindulunk Karimabadba, úgysincs messze. Az időjárás elég lehangoló volt. Harmincról leesett a hőmérséklet tizenötre és teljesen beborult, kár is lett volna rohanni.
Korán kelés volt, még sötétben, mert hatra ki kellett menni a buszhoz, ami fél hétkor indult Gilgitbe. Válogatni nem lehet, mert egy busz van naponta, ami vállalkozik a kemény 250 km-es út megtételére a Shandur-hágón át.
A tegnapi remek kulináris élmények után hajnali ötkor ébredtem, furcsa alhasi morgással. Úgy látszik, hogy ez nálam mindig hajnali ötkor jelentkezik, nem tudom miért, de igazán várhatna legalább hétig. Inkább visszaaludtam, úgy döntve, hogy majd megválok a dologtól egyben reggel. Akinek már kaján vigyorra húzódik a szája, annak most mondom, hogy nem fostam össze magam, de adódott volna lehetőség a nap folyamán.
Utolsó kommentek