Reggel triciklivel vitettük ki magunkat a buszállomásra. Ázsiában annyira változatos a járművek palettája, hogy arra a Magyar értelmező kéziszótár nincs felkészülve. Szóval a tricikli, az nem tuk-tuk, mivel fagyisjárgány elrendezésű, tehát mi ültünk elől, hátul meg a jármű egy motorban végződött. Jó volt, mert nem zavarta semmi a kilátásunkat, ami mondjuk nem volt elmondható a jármű vezetőjéről. Létezik ezeknek teher változata is, azoknak a hátsó részével az a gond, hogy a felfüggesztést megrakott állapotra méretezték, így üresen úgy áll a hátsó kerék, mint a legdurvább crossmotorokon, megrakva viszont állnia kell a sofőrnek, mert nem lát ki a cucc mögül. Olyan meg nincs, hogy csak annyit rakjanak rá, amennyi mögül még ki lehet látni. Mondjuk a konstrukció másik apró hátulütője, hogy nincs első fék, a hátsó meg nyilván csak gumicsikorgatásra elég, ha előre felraknak fél tonnát.
Sokat nem kellett várni, félóránként mennek buszok Pitsanulokbe. A város nevében a ts-t nagyon nehéz nem cs-nek ejteni, ha magyar az ember, a pár hiányzó ékezetről nem is beszélve.
Sokat nem zötykölődtünk, másfél óra múlva már ott is voltunk. Helyi busszal átmentünk a vasútállomásra, ahol csomagmegőrzőbe adtuk a hátizsákjainkat, és elindultunk a Buddhaöntő-műhelybe. Amikor megérkeztünk, akkor kongatták az ebédszünet kezdetét egy bronzharanggal. Nyilván azonnal leállt a munka, ennek ellenére kicsit körülnéztünk, meg kitartóan tikkadtunk egy padon a hőségben. Mire újra beindult a munka, egy óra múlva, addigra már egészen kiképeztük magunkat bronzöntésből, amit végül egyáltalán nem láttunk, valószínűleg azért, mert nem öntenek minden nap. Ezt látszott alátámasztani a több száz félkész szobor, ami az öntés utáni munkafázisok különböző stádiumaiban leledzett.
A technológia egyébként elég egyszerű, legalábbis elméletben. A szétszedhető negatív formába viaszt öntenek, de csak annyit, hogy kb. fél centi vastag bevonatot képezzen a forma belsején. Miután a viasz kihűlt, a belsejét kitöltik gipsz-homok keverékkel, majd a külső formát leszedik. Ilyenkor kapnak egy viaszszobrot, ami belül gipsszel van kitöltve. Ezután jön a trükk: pár helyen keresztülszögelik a viaszt, aminek később van jelentősége. A szögek elhelyezése után kívülről is begipszelik. Az eredmény egy gipsz gumó, amiben van egy viasz Buddha, aminek a belseje szintén gipsz. A szögek azért kellenek bele, hogy a belső és a külső gipszdarabot összekössék, ugyanis a következő lépés a viasz kiolvasztása, ami után a szögek nélkül a belső darab kiesne, vagy elmozdulna. Ezután jön az öntés, mikor a kiolvasztott viasz helyére bronzot öntenek. A végén a gipszet leverik a majdnem kész szoborról. Tulajdonképpen azért van ennyi lépés, hogy a szobor ne tömör legyen, hanem üreges, bár a belsejében lévő gipszet nem szokták kivakarni. Ezután jön a finomítás. Egyrészt ugye szerencsétlen szoborból mindenhol szögek állnak ki, amiket ki kell húzni, és a lyukakat szépen bedolgozni. Ezután jöhet a részletek kidolgozása, az öntési hibák kijavítása, csiszolás, meg hasonlók.
A szobrok egy részét aranyozzák, ami előtt alapozóval lekenik, és szép simára csiszolják. Erre aztán lakkréteg kerül, végül jön az aranyfüst lemez. A végeredmény leginkább giccses. Az üzem boltjában aztán meg is lehet venni a portékát, amit helyben gyártottak. Ottjártunkkor éppen közepes Buddhát termeltek, de a kínálat alapján csinálnak kisebbeket is sorozatban, de volt Ganésa és pucér nő is a polcokon, meg egy sor egyéb istenség és giccs. Venni természetesen nem vettünk semmit, a hátizsákunk peremig van már pakolva, de nyomósabb érv, hogy nehéz is.
Volt még időnk a vonat indulásáig, amit a szomszédos piacon begyűjtött gyümölcsök elfogyasztásával töltöttünk. Volt ugyan durian is, de még nem vitt rá a lélek a kipróbálására, most a jackfruit volt soron. Maga a termés legalább akkora, mint egy dinnye, amiben belül külön állnak a magok, amiket az ehető hús borít. Az egész szerkezete távolról hasonlít a gránátalmáéra, de tényleg csak a szerkezete. A húsa sárga és tömör, nem túl lédús, de émelyítően édes.
A vonatunk természetesen késett vagy háromnegyed órát, ami úgy látszott, senkit nem lepett meg. Sajnos a megfelelő időpontra csak elég drága jegyet kaptunk. A vonat ennek ellenére nem volt egy nagy durranás, simán lemondtunk volna a felszolgált sütikéről és a féldeci kóláról, sőt még a légkondiról is. Ezek nélkül viszont nehéz lett volna indokolni a jegyárat a leharcolt vonaton, ami jelentős késéssel érkezett.
Lopburiba, a majmok városába már sötétben értünk. Az állomástól simán elsétáltunk a majmok éjszakai találkahelye melletti szállodához. Kaptunk egy meglehetősen lerobbant szobát, de legalább olcsón. Az ablakon kinézve két majom nézett vissza. A környező épületeken is mindenhol majmok ültek. Szobánkban figyelmeztetés volt kiragasztva, hogy ne etessük őket, és ne hagyjuk nyitva az ablakot. Hogy ablak alatt vajon mit értettek, az kérdés maradt, mert a rácson belül még volt egy lyukacsos szúnyogháló, és más semmi. A rács egyébként nem igazán győzött meg róla, hogy egy elszánt majmot kívül tudna tartani. Nem a szilárdságával szemben voltak kétségeim, hanem a rések méretével.
Ez a kétség velem maradt egész éjjel, ami kiegészítve a néha eldübörgő vonatok hangjával, és a kőkemény matraccal, nem biztosított igazán jó alvást.
Utolsó kommentek